Hónap elején kellemes meglepetéssel állított szembe az élet. Legalábbis eleinte kellemesnek indult. Szép csomagolás, kellemesnek látszó tartalom: nézegettem, bontogattam, és mikor sikerült belelátnom, úgy döntöttem, jobb, ha - egyelőre? - visszacsukom...

Valaki felfigyelt rám, valaki, akit végre nem az internet segítségével ismertem meg. Valaki, akire ilyen szempontból abszolút nem számítottam. Barátinak, majd udvarlás-szerűnek tűnt a sok együtt töltött idő, míg végül, igencsak hirtelen kimutatta a foga fehérjét, és azt is, hogy tulajdonképpen nem tudja mit akar...
Úgy kezdődött, mint bármelyik romantikus történetben. Egyszercsak megfogta a kezem. Én ettől úgy éreztem, mint akinek a nyakába öntöttek egy vödör jeget, persze pozitív értelemben. Lányos zavaromban alig ment a beszélgetés. Miután újra feloldódtam, ebből kerekedett némi kedves ölelgetés. Erre Ő hirtelen lefagyott, mint akire ráparancsoltak, hogy ne mozduljon, és kibontakozva karjaim közül, lefeküdt az ágyára. Leültem mellé, érdeklődve fgyeltem.
-Mit gondolsz, nem fog ez megártani a barátságunknak?
"Hogy micsodánknak?!" hebegtem volna elképedve, de nem tettem. Éreztem, hogy ez nem épp a legjobb indítása a kapcsolatunk elmélyülésének, már ha arról van szó egyáltalán... Háborgás helyett inkább ezt motyogtam:
-Hátööö... Nem tudom...
-Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani. - mondta, majd közeledett, és közeledett, és közeledett... és megcsókolt... Utána szó szerint letámadott, én meg kétségbeesve hárítottam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy még nem fér az este keretei közé...
...és a lelkesedésem iránta egyre süllyedt le, szó szerint a béka feneke alá, hogy szépen fogalmazzak... A túlélés érdekében előtérbe engedtem az ösztönlényemet...
Később faggatni kezdtem, hogy mi lesz ezután... Természetesen az összes válasza padlóra tett lelkileg... Íme egy példa:
-Te csak legyél érdekes. (...) Majd lesz valami, én nem gondolkodom ennyire előre... - mondta nekem. Hát kösz... -.- Én meg úgy gondolom, hogy ha valaki komolyan akar valamit a másiktól, akkor azt ki is mutatja, az egész lénye kell neki, és nem csak hosszas kavarás után dönt úgy, hogy "Na jó, veled talán érdemes kezdenem valamit." És vajon meddig lennék érdekes? Míg az üres, törött szívem teljesen átadja a helyét az ösztönlénynek, és az összes ruhadarab lekerül rólam...? Sanszos... Azt hiszem, ha azt szeretném, hogy ennek a történetnek jó folytatása legyen, meg kell mondanom neki, hogy mostanában leginkább a barátságára tartok majd igényt, az alábbi két okból:

1) Rá kellett jönnöm, nem először életemben, hogy a kavarás a legnagyobb marhaság a világon, és nem jó abszolút semmire. Bár... egy dologra talán mégis jó: hogy rájöjjön az ember, hogy ez nem a neki megfelelő életforma, és tanuljon belőle. Általában az lesz a vége, hogy eltávolodnak egymástól azok, akik eddig jó barátok voltak, csak megvillant kettejük között egy szikra, és elindult náluk egy bizonyos kémiai reakció... Kapok valamit a másikból, de nem a lelkéből; egy adott pillanatban jól érzem magam, és mikor újra egyedül vagyok, ismét elönt az üresség, a nagy semmi...

2) Mostanában bezzeg ezt kapom halomra, és aki meg tényleg engem akart, és szeretett, azzal meg nem lehetek együtt... Igyekszem elterelni a figyelmemet és elfelejteni, de nem megy. Még nem...
Emiatt okoz lelki törést bennem egyelőre bárki más is. És persze hogy nem szeretnék egyedül lenni, kellene valaki, aki igazán megfog a teljes lényével, de még nem vagyok rá felkészülve... Bárki bármivel próbálkozik, fáj...
Várnom kell, csendben szemlélődnöm a világban... Meg kell gyógyulnom...