Az elmúlt három hónap sokat változtatott rajtam. A "Ki is vagyok én és mit akarok"? kérdésre egyre tisztább választ tudok adni. Boldog vagyok, és többnyire kiegyensúlyozott. Visszatértem azokhoz a gyökerekhez, melyekről az elmúlt években igencsak csúf, hamis hajtások fakadtak. Alkalmazkodni akartam ehhez a szörnyű irányba fordult világhoz. Letéptek, lekaszaboltak ezerszer, és én mégis újra kinőttem, és most virágot is bontottam. Süt rám a nap, puha föld takar, és gondoskodnak rólam. Megtaláltam azt a fajta hitet és gondolkodásmódot, mely a leginkább illik hozzám. Egyre több művészeti termékem születik, azonban nem az engem érő mély lelki sérülések, vagy szinte állandósult világvége-hangulat miatt. Előfordul, hogy elkap valamiféle, szerelemből következő negatív érzés, melyen túllendülni mostanság a versírás vagy rajzolás által a legegyszerűbb... és akkor elmúlik. Nem zaklat az érzés napokig, hetekig, vagy még tovább.
Azonban minden boldogságom ellenére az önértékelésem mégis képes ilyenkor zavarossá válni. Minél fontosabbá válik valaki az életemben, annál érzékenyebb vagyok a bántó szavaira, annál jobban növekszik minden Vele kapcsolatos dolog iránt a kíváncsiságom, és egyre inkább figyelek minden apró kis körülményt, és ebből következően - sajnos! - egyre rosszabb összeesküvés-elméleteket dolgozok ki magam ellen, egyre kevesebb információból. A fantáziám virágkorát éli, amikor félek... Amiben egyik nap még biztos hitem van, egyszerre eltűnik, mint a kámfor. Ha megvan az egészséges önbizalmam, vonzónak tartom magam és kedvesnek, és áldom a képességeimet, amikkel születtem. Amikor pedig találok valamiféle összeesküvés-elméletet magam ellen, azon nyomban csúnya leszek, elviselhetetlen és ügyetlen... és rettegve várom, hogy kijelentse, hogy elhagy... várom nyakamra zuhanni a guillotine hatalmas pengéjét...
A félelem tehát a legnagyobb ellenségem mostanában. Nem szabadna hagynom, hogy az ésszerű gondolkodásomat, mely, bár kevesebb fantáziát, de annál több ellenérvet tud magáénak, ledöntse a sok intenzív, képzeleti szülemény... Így csak egy nyomorult félelemspirálba fogok kerülni. Minél inkább félek, annál több "gyanús körülményt" vonzok magamhoz, melyek táplálják a félelmemet.
Ezen félelmeken belül is az egyik leggyilkosabb, a féltékenység gyötör legtöbbet. Abból indulok ki, hogy én nagyszerűnek, csodálatosnak látom a Kedvesemet, mindenféle hibáival együtt is... és ha én látom ezt, nyilván más is látja, és talán elveheti tőlem. A másik "remek" kiindulópont pedig nem más, mint önmagam leértékelése: talán nem vagyok elég jó Neki, és elhagy engem valaki más miatt...
Mélyen, legbelül tudom, és érzem, hogy ilyenkor orbitális nagy hülyeségeket gondolok, és a rémálmaim nem fognak valóra válni, hiszen a Párom viselkedése semmi gyanúsat nem mutat, és azok a körülmények, melyeket gyanúsként fogok fel, hatalmasra nőnek a szememben, pedig igazából apróságokról van szó...
Már eldöntöttem egy ideje, hogy nem adom a félelem malmába az idegrendszeremet őrölni... és mindent meg fogok tenni, hogy az önértékelésem, és ezáltal mások értékelése, és az ebből fakadó gondolatok helyreálljanak. Nem akarom falra festeni a viselkedésemmel az ördögöt, és megmérgezni azt, ami szép..
