Betartottam, amit megfogadtam: egyedül folytattam az utat, figyelve ugyan a lehetőségeket, de sohasem hajhászva őket. Sok pohár fenekére néztem, sokszor igen mélyen, sok buliban jártam, szárad pár csók is a lelkemen... de ez így volt jó.
A régóta csupán formálódó ötletként bolyongó tetoválásom is végleges tervvé, majd valósággá lett, és büszkén viselem. Sajnos, gondolom a stressztől, vagy mert előfordulhat varratás után, alig pár nap múlva megbetegedtem... Miután aznap reggeltől estig több szép szerenádot adtam a vécékagylónak, és konstans hőemelkedéssel fetrengtem, hajnalban egy levelet kaptam. Először azt hittem, rosszul látok, vagy egy vicc az egész... Valaki, aki ugyan "ismerősöm" volt a fészbúkon, de kb 2-3 levelet váltottunk egész, viccből kialakult virtuális ismeretségünk alatt, kérdezte, hogy mit csinálok a hétvégén, ugyanis úgysem volt még Esztergomban, meglátogatna. Válaszomban tájékoztattam pocsék állapotomról, de még ez sem lohasztotta le a lelkesedését, sőt, felszólított, hogy szedjem össze magam, mert ő bizony szombat reggel 10 körül érkezik Kolozsvárról. Na, gondoltam magamban, ő sem egy tiszta fialás, de legalább végre megismerem, ha már sem a Metalfesten, sem a Hegyalján nem sikerült összefutnunk (erről szólt rövid levélváltásunk).
A betegség igen gyorsan múlt, gondoltam péntek este, csak nem lesz ez olyan rossz. Fogalmam nincs, miféle indíttatásból keltem fel szombat hajnalban 4:47kor, de az illetőnek baromi nagy szerencséje van, hogy így történt. Már ott is volt az sms a telefonomon, hogy már az első vonaton ül. Én hatalmas sóhajtozások, és bazdmegelések közepette felkeltem, és összeszedtem magam, megírtam neki, hogy ezért még jön nekem eggyel és elindultam elé...
Megláttam, és hogy is mondjam... kisebb volt, mint amilyennek képzeltem, de a hajáról egyből felismertem. Azt a hatalmas, göndör hajkoronát igen nehéz is lett volna eltéveszteni. Nézem, hogy egy hatalmas kiránduló táskával jön a hétvégére... Rá is kérdeztem, minek annyi cucc két napra? Erre közölte, hogy a táska felét a fényképezőgépe, és az ahhoz kapcsolódó felszerelés tölti ki, mert ha már itt van, fotózni fog. Kiderült, hogy film-fotó-média szakos, így hát minden érthető volt, bár valahol cseppet betegesnek is tartottam a dolgot...
Azonnal felfigyeltem rá, mennyire máshogy beszél, mint én. Az a és á betűket is máshogyan mondja, ízesen beszél, néha érthetetlen szavakkal, sokszor felszólító módban, és már használaton kívüli múlt idővel... Olyan történeteket, amiket úgymond "pesti szlenggel" igazán "menővé" lehetett volna tenni, ha ő mesélte, olyannak tűnt, mintha a magyar népmeséket hallgatnám, csak ezúttal modernebb dolgokról szóltak... :)
Elmesélte azt is, miféle bonyodalmak árán jutott el hozzám. Egyrészt kétszer stoppolt, másrészt nem tudom hány órát csövezett különböző helyeken... Nem tudtam, hogy álljak ehhez. Nem tudtam, miért pont én, miért pont most, mindenesetre emelgettem a képzeletbeli kalapom, a képzeletbeli elpirult fejemről. Mivel a koleszba nem tudtam bevinni, mert esélyem sem volt 2-3 nappal előre szólni, hogy vendégem lesz, a kolival szemben lévő panzió előtt álltunk meg. Becsöngetett, a tulajdonos kijött, és végül megkérdeztem bizonytalanul: "Menjek veled én is...?" Vállat rántott: "Gyere!" Belepirultam, annyi pénzt ért két személyre az a szép zöld szoba... Zavarban voltam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal, míg ő otthonosan elkezdett pakolászni, és közben mesélt tovább. Végül megegyeztünk, hogy reggel 7 óra és álmosság lévén, át kéne aludni a délelőttöt, és csak utána nekikezdeni a fotózásnak. Beleegyezett, majd közölte, hogy beugrik a fürdőbe, hogy zuhanyozzon és rendbe tegye magát. Ettől még inkább zavarba jöttem, és miután becsukta maga mögött az ajtót, gyorsan ledobáltam magamról pár cuccot, befeküdtem az ágyba és a szememig húztam a takarót.
Nem sokkal később már jött is vissza, pólóban és boxerben, és befeküdt mellém az ágy másik oldalára. Alvás, na az nem volt, ment a beszélgetés tovább... Eleinte nézte a plafont és úgy magyarázott, majd azon vettem észre magam, hogy közelebb kúsztam hozzá, és a haját piszkálom... Végül kb 4-5 óra beszélgetés után ott tartott a dolog, hogy mindketten már az ágy közepén feküdtünk, a karom az övére téve, és összeért az orrunk. Végül egy mondat közepén megcsókolt...
Így kezdődött... Azóta egy gondolatom nincs, amiben Ő ne volna benne. És nem, nem tudom ezt az egészet megmagyarázni, csak azt tudom, hogy kell.
Eleinte féltem, hogy csak egyszeri felindulás volt az egész. Ez az elmélet megdőlt, ugyanis azóta sem hagy békén, hogy így fogalmazzak, és két hétre rá újra eljött hozzám, stoppolva, éjszakában és hóban átgyalogolva a határon, ismételten sok csövezéssel...
Mostmár csendben szeretek, csendben, mosolyogva, biztosan. A csend, a hallgatás őrzi meg a varázslatot. Nem kell, hogy harsogjak, nem kell, hogy az egész világ, vagy csak a fele is tudja. Sőt, sokszor nem kell ez az egész elfuserált világ sem, csak egy bizonyos része, amelyen kívül más néha nem létezik... :) Olyankor csak jelen van, és csoda; nem fáj a múlt, nem aggaszt a jövő... Kiélvezem a pillanatot az utolsó cseppig, magamba szívom az emlékeket, hogy legyen, ami mosolyt csal az arcomra, míg a csoda, mert muszáj, elhalványul egy időre... és akkor várok. Kinyitom a zárkombinációt a szívben erre létesített széfen, és a kis arany- és drágakőkupacra szórom mindazt, amit az örökkévalónak tűnő jelenekben kapok. Várok, és gyönyörködöm ezekben. És a szürke hétköznapok? "Falling awake from a walking sleep". S talán nem is egészen szürkék... ;)
Félek még mindig, de már nem attól, mint eddig, hogy elveszíthetem. Mostmár inkább attól, hogy elveszik tőlem, és emellett a jövő is egyre növekvő kérdőjel... A félelem... Nem érzem, hogy bármi változott volna, talán csak bennem érett meg valami, ami segített, hogy el merjem hinni, hogy igen is JÓ nekem, hogy ez a csoda igenis itt élhet bennem, és velem marad.
Mindig előttem a cél, mindig van mire várnom, van, ami felé terelgessem az életem. A messze és a sok idő annyira relatív fogalmak... mára már egész mást jelentenek, mint eddig. A pénz úgyszintén... nem más, mint egy eszköz, egy szükséglet, amiből eleget kell szerezni, ha az ember akar valamit, ami nélkül sajnos ez a világ nem funkcionál... Emellett egyre kisebb jelentéskörrel rendelkezik az is, hogy lehetetlen. Ha már valamiben nehézséget látunk, legtöbbször ráakasztjuk ezt az igen kétes címkét, és azonnal lemondunk róla; úgy, hogy igazából fogalmunk nincs, mit veszítünk ezáltal. Tény, hogy minden percben új lehetőségek adódnak, egyéni problémakör, ki hogyan dönt ezekről. Én úgy döntöttem, az életemet csodában élni, és folytatni nem lehetetlen... :)
