Az aggodalmak mindig újak, mindig másmilyenek, és mindenhová követnek. Amint vége egy vidám pillanatnak, egyedül maradsz, és ezek a kellemetlen gondolatok, félelmek elöntik a fejedet...
Menekülni próbálok. Zenékbe, írásba, könyvekbe... Jobb, ha egy kicsi részüktől, amiket ki tudok fejezni valamilyen módon, megszabadulok. Jobb fiktív személyek fiktív problémáival foglalkozni, mert tudom, hogy jó vagy rossz véggel, de a kezemben tartott történet megoldja őket. Szeretnék szárnyakat kapni, mikor a rideg valóság a földig tipor...
Ami lelkileg nemrég megingatott, az, hogy egy bizonyos személy képtelen egyensúlypontot találni "szerelem" és semmibe vétel között: vagy túlmegy egy bizonyos határon, vagy pedig olyan, mintha problémája lenne, velem, ami - mondhatni - igaz is, mert a bizonyos probléma az, hogy nem vagyok szabad és nem kaphat meg. Barátilag szívesen viszonyulnék hozzá, de ha ez mindkettőnknek csak kellemetlenséget okoz, akkor már inkább a semmibe vétel... Így is lett.
Egyrészt a fent leírt helyzet sem épp csodás-mesés, másrészt az sem, hogy az ember próbálna igazán kedves lenni, és egy szép napon megkapja, egyenest a szemébe, hogy ennek semmi értelme. Kérdéseket tesznek fel neki, arról, ami neki teljes mértékben evidens, ezért nem is tud rá megfelelő magyarázattal szolgálni. A másik ezt nem érti, és kész a szomorú konfliktushelyzet...
Meg mikor a szüleim, akik irányába évek óta folyó harcot folytatok a külsőm, hóbortjaim és pasijaim elfogadásáért, úgy vélekednek a Párommal kapcsolatban, hogy általában fogalmam nincs, mit is gondoljak; vagy mikor olyanokat hallok az apámtól, hogy "Szerintem még mindig nem ő lesz a férjed... Szülői megérzés!" egy mézesmázos mosoly keretében, ne bolonduljak bele a bizonytalanságba és az ezer kérdőjel jelenlétébe...? Már előfordult ellentét a családom és az aktuális barátom, illetve a családom és az aktuális barátom családja között, ami az egyik legborzasztóbb választási helyzetet állítja elő a világon, és ami rendszerint - belefáradva a két tűz közötti állapotba - a család győzelmével végződik, darabokra esett szívvel, fölöslegesen bennem maradt érzelmekkel... Nem lenne semmi jó abban, ha elszöknék valakivel, továbbá Rómeó és Júlia sem épp helyénvaló megoldást kínálnak az ilyen helyzetek megoldására - szerintem. Maradnak a kérdések, és feltételezések, amikre egy bizonytalan hangú "Hát persze...!" vagy "Ugyan már!" a válasz. Eredmény:megtudom, hogy sem a kérdésnek, sem a feltételezésnek nem volt értelme...
Sokszor igencsak kifáraszt a küzdelem azért, hogy mindenkinek, akit szeretek, meg tudjak felelni. Sokszor félek, hogy nem sikerül...
