I. Egyedül, mint az ujjam.

Egyedül lenni rendkívüli dolog. Egyedül bármit megtehetsz; bármikor, bárhová mehetsz, nem vagy hozzákötve senkihez. Azt szerzel meg magadnak, akit csak akarsz, még ha tudod is, hogy nem fogod látni a következő reggeltől soha többé... Érzed a határtalannak tűnő szabadságot, és elindulsz az úton, ami ezerfelé ágazik, és mész a fejed után, bele a világba... És közben tudod, hogy valami sántít az egészben. Hiányzik, hogy valaki tényleg igazán melletted álljon. Hiányzik a küzdelem, melynek végén kitéped a szíved, és dicsőségesen valaki kezébe adod. Hiányzik, hogy a karjai és a keserédes korlátai közé szorítson; hogy ez a valaki úgy nézzed rád, mint senki más...

Hiányzik. De nem halsz bele. (:

II. Furcsa az élet. Nagyok a pofonjai.

Aki mindent megtett, a végéről nézve a dolgot, hiába tette, mert nekem nem volt elég. És elküldtem... Hidegvérrel. Nem fájt. Nekem nem...
Aki évek óta kellene, és tudom, hogy mindenben elég lenne, persze, hogy elküld, már nem először... Talán nem is annyira hidegvérrel... de elküld. Maximum egy B-tervként funkcionálhatok az életében. Ez valahol taszít, de valahol örülök is neki... De nem ragadok le, hogy a csodára várjak.
Volt mostanában olyan is, aki, míg foglalt voltam, ostromolt, hogy mennyire kellek neki, majd most, hogy szabad vagyok, tojik a fejemre. Amíg nem tojt, addig mindent kitalált, hogy bebizonyítsa, nem tud elviselni. Ez igen furcsa, de nem fogok erőlködni. Ha küzdeni akar még, majd fog.

Én nem fogok erőlködni, küzdeni, rajongani, ha nincs miért. Van még a Földön olyan, aki az esetem, és én kellek neki. Biztos, hogy van. És nem kell keresnem, mert meg fog találni. Tudom, hogy velem is megtörténhet.

Későbbi gondolatok ugyanerről:

"Aki a múltba néz, seggel megy a jövőbe."