Büszkén jelenthetem ki, hogy az ún. Depresszionista Filozófiám ismételten igazolta önmagát! A tétel így hangzik: "Számíts mindig a legrosszabbra: vagy igazad lesz, vagy kellemesen csalódsz!" Én legutóbb kifejezetten kellemesen csalódtam!

Arról az illetőről van szó, akit ezelőtt leginkább negatív kritikával illettem. Egészen más irányba fordultak vele a dolgok, mint ahogyan elgondoltam!
Mikor a bizonyos csütörtök (azaz november 4.) után - mikor hirtelen elszabadultak a dolgok - nekiálltam végiggondolni, mi a fene történhetett, és mire számíthatok, akkor jutottam arra a negatív következtetésre, amit az előző bejegyzés taglal. Azt hittem, Ő is elgondolkodott a hétvégén, ugyanis az események közben feltett kérdéseim egyértelműen meghatározták, hogy mit szeretnék tőle... Úgy gondoltam, mikor visszatérek az események helyszínére, megfigyelő álláspontba helyezkedem, és majd azután döntök, hogy mi legyen a következő lépés.
Hétfőn visszautaztam a kollégiumba. Nem sokkal az érkezésem után már jött is, és a már szinte szokásosnak mondható napi pingpong meccsre hívott. Itt még semmi "gyanús" nem történt. Utána behívott az új szobájába, ahová átköltözött a kollégiumon belül; ez sem ért váratlanul az előzőleg átbeszélgetett éjszakák óta. Amikor közölte, hogy elmegy fürdeni, vállat vontam, menjen csak... Akkor csodálkoztam el igazán, mikor azon kaptam magam, hogy már egyszál törölközőben ácsorog előttem... Ez mozzanat már bekerült a "gyanús" kategóriába! xD
A szokásos YouTube-os marhaságok megtekintése után hirtelen hozzám fordult:
-Mutattam már neked, hogy mivel foglalkozom?
-Nem... még nem. - feleltem nemes egyszerűséggel.
Ekkor megnyitott vagy kétféle tervezőprogramot a számítógépén, és elkezdte magyarázni, hogy - mint tervezőmérnök - mit is művel tulajdonképpen Esztergomban. Bár igyekeztem a lehető legnagyobb érdeklődést mutatni a téma iránt, nem jegyeztem meg a magyarázatból semmit, egyetlen félmondatot kivéve:
-... és általában így készül minden műanyag! - mondta lelkesen, majd fél másodpercet sem hagyva nekem, hogy műanyagokról, vagy bármi másról gondolkodhassak, megcsókolt. Váratlanul ért, de kifejezetten kellemes és emlékezetes volt. Olyannyira, hogy ezt követően ismét elszabadult a pokol, mint csütörtökön. És én valami érthetetlen oknál fogva hagytam... Hagytam, egészen addig, míg azt nem mondta nekem:
-Maradj itt éjszakára!
-Hááát... nem is tudom... azt hiszem, nem kéne...
-Figyelj... Azért ne maradj itt, hogy én ne legyek csalódott! Csak akkor maradj, ha te, önszántadból itt akarsz maradni!
Ez teljesen kizökkentett abból a fura, kellemes burokból, amibe az események hatására kerültem. Végül nemet mondtam. Ismét meg voltam róla győződve, hogy a tettei mögött fikarcnyi komoly szándék sincs... Megpróbáltam neki elmagyarázni a problémát, és mikor azt hittem, hogy nagyjából kapisgálja a dolgot, összekaptam magam, elköszöntem, és felmentem a szobámba...
Kedden, alighogy ledobtam az egyetemi cuccokkal telepakolt táskámat, és leültem, már kopogtak is az ajtón. Ő volt az. Kifejezetten elegáns volt, mert - mint kiderült - aznap a műszaki egyetemen tartott előadást. Azt kérte, menjek le hozzá. Vonakodtam. Az esti karaoke bulira készülődtem. (Megjegyzés: szeretek énekelni, mások pedig azt szeretik, ahogy énekelek! ^^) Végül belementem a szokásos pingpong meccsbe. Még értem sem jött, már azon gondolkodtam, hogy mikor leszek már túl rajta... Elhatároztam, hogy ha még nem fogta volna fel, megértetem vele, hogy mi bajom evvel az egésszel, ha addig élek is! Még azt is felvetettem magamban, hogy ha kell, behúzok neki egyet! xD
Hagyott nekem fél óra nyugalmat, majd megjelent a szokásos, rá jellemző sportos cuccában. Pingpong alatt annyi sületlenséget mondott, és olyan utalásokat tett, hogy rá kellett jönnöm, hogy abszolút semmi eredménye nem volt a tegnap esti monológomnak. Egyre inkább kezdtem kétségbe esni, és gombóc kúszott a torkomba... Ekkor odajött és meg akart csókolni. Én, mivel okosan kitaláltam, hogy ezentúl semmit nem engedek meg neki, konokul elfordítottam a fejemet. Evvel elértem, hogy elkezdjen kérdezősködni, és én pedig, ennek örömére igyekeztem újra elmagyarázni az egészet, de majdnem sírásba fulladt a dolog. Az csapta ki nálam végképp a biztosítékot, mikor azt hitte, hogy az, hogy nem engedek neki semmit, csak egy hülye női szeszély... -.-"
Mikor már csak egy hajszál választott el a sírástól, odajött, és azt kérte, inkább menjünk le a szobájába, és beszéljük meg. Bár egy részem örült, hogy végre tényleg érdekelni fogja mit magyarázok, a másik felem pedig félt, hogy konkrétan ki fogja jelenteni, hogy nem akar tőlem túl sok mindent, és még a barátságunk megtartására sem marad esély...
A stressz arra ösztökélt, hogy rakjam össze a vízipipámat, és füstöljem jól ki magamból a dolgokat. Hogy összefüstölöm az egész szobáját, mondhatni bosszúból, szintén jó ötletnek tűnt...
Azt hiszem, a dühös orrszarvú is kedvesebben rontott volna be alufóliáért a szomszédba.Tágra nyílt szempárokkal találtam szembe magam, egyből kb. öttel, és ígérve, hogy később mindent megmagyarázok, már csaptam is be magam mögött az ajtót...
Odalent átismételtük a problémámat, miközben füstpamacsokat és karikákat fújtam szerteszét a szobában. Úgy tűnt érti. Ezután, hosszas nógatás hatására feltettem a cinkesebb kérdéseimet is:
...
-Mondd már!
-Hát jó. Szóval... Kid is vagyok én neked?
-Én a barátod vagyok. Hogy milyen értelemben? Azt hiszem a barátság határait már átléptük... Miért kérdezed?
-Be akarom magunkat kategorizálni...
Ekkor kezdtem el magyarázni, hogy a barátság és a komoly kapcsolat között számomra nincs megoldás... Azt hiszem valahol itt kezdett el duzzogni, hogy ő ugyan hozzám sem ér, és puszit sem ad, míg én nem kezdeményezek... (=
-Most mit vársz? Vegyelek feleségül? Hiszen alig ismerlek! - jelentette ki ingerülten.
-Dehogy! Ugyan már...
-Most mi lenne a különbség, ha azt mondanám, hogy járunk...?! Nem értem...
(...)
-Volna mégegy kérdésem...
-Ki vele!
-Öhm... esély sincs rá, hogy esetleg... megszeress?
Itt jött el a történelmi fordulópont:
-Jaaaaa, hogy erről van szó! Én nem mondtam, hogy nem szeretlek! (...) És különben is, emlékezz vissza, hogy figyeltem rád!
-Na jó, tényleg figyeltél rám, de én azt hittem, hogy mindez csak mézesmadzag húzgálás, és azért történik, hogy az ágyadba csalj...
-Ha csak szexet akarnék, nem lenne körülötte ilyen... hogy is mondjam... csajozós cucc... Elmennék, leitatnék egy csajt, megdugnám és arra kérném, hogy hajnalban lehetőleg úgy húzzon el a szobából, hogy ne vegyem észre... Eddig bármit is tettem, az motivált, hogy neked is legyen jó, ne csak nekem...

Innentől kezdve vagyok többnyire lelki nyugalomban, és vagyok boldogabb. Ami még nem hagyja, hogy minden teljesen jó legyen, a bizonytalan jövő... Lehet, hogy február körül áthelyezik máshová... és lehet, hogy olyan messzire megy, ahová nem fogok tudni utánamenni... Ebben az esetben nem akarok a legrosszabbra készülni... De reménykedni sem... Mert összefacsarodok a hirtelen támadt szomorúságtól... Ezért sorban elraktározom a szép emlékeket, és igyekszem felvenni a Carpe diem! üzemmódot...
Igyekszem a lehető legkevesebbet gondolni erre... Hogy miért? Mert egyre közelebb érzem magam hozzá, és kb. két hete nincs olyan reggel, mikor ne ébrednék mellette. Mindig figyelem, hogy mit csinál, pedig semmi szokatlan nincs benne. Arcot mos, fésülködik, öltözik, iszik egy pohár vizet, pakolászik, számítógépezik, és így tovább, mint bármelyik másik ember. Valamiért én mégis úgy érzem, nem szabad kihagynom egyetlen mozzanatát sem. 
Egy-egy reggel olyan álmos vagyok, hogy már csak azt észlelem, hogy kabátban mellém ül az ágyon, megcsókol, felkapja a táskáját, elköszön, munkába indul, és már becsukódott mögötte az ajtó, és a kulcsa ide-oda leng a kilincs alatt... Ilyenkor mindig megharagszom magamra, hogy nem figyeltem a szokásos reggeli apróságait... 
Viszont mindig nagyon örülök, mikor kopog az ajtómon, vagy ha én rontok be egyből suli után a szobájába... vagy szobánkba? Nem is tudom... (= 
Egy-egy éjjel pedig akkor szoktam megharagudni magamra, ha már olyan későn megyek le hozzá, hogy már alszik, és nem beszélhetek vele... Nagyon szeretek vele lenni!
Nem akarnék hétvégente hazajönni, de muszáj, a szombati OKJ képzés miatt, ami itthon van, Gödöllőn. Ilyenkor iszonyatosan hiányzik... A legutóbbi pénteken is még láttam őt a helyi járaton, mielőtt jött a buszom. Sajnos nem vett észre. Azt hittem ott helyben összeomlok... Pedig mindig integetni szokott és mosolyogni, és evvel általában feldobja az egész napomat... :)
Mindig hoz nekem valamit. A legjobban eddig a tőle kapott virág tetszik, ami sosem hervad el...