Az elmúlt három hónap sokat változtatott rajtam. A "Ki is vagyok én és mit akarok"? kérdésre egyre tisztább választ tudok adni. Boldog vagyok, és többnyire kiegyensúlyozott. Visszatértem azokhoz a gyökerekhez, melyekről az elmúlt években igencsak csúf, hamis hajtások fakadtak. Alkalmazkodni akartam ehhez a szörnyű irányba fordult világhoz. Letéptek, lekaszaboltak ezerszer, és én mégis újra kinőttem, és most virágot is bontottam. Süt rám a nap, puha föld takar, és gondoskodnak rólam. Megtaláltam azt a fajta hitet és gondolkodásmódot, mely a leginkább illik hozzám. Egyre több művészeti termékem születik, azonban nem az engem érő mély lelki sérülések, vagy szinte állandósult világvége-hangulat miatt. Előfordul, hogy elkap valamiféle, szerelemből következő negatív érzés, melyen túllendülni mostanság a versírás vagy rajzolás által a legegyszerűbb... és akkor elmúlik. Nem zaklat az érzés napokig, hetekig, vagy még tovább. 

Azonban minden boldogságom ellenére az önértékelésem mégis képes ilyenkor zavarossá válni. Minél fontosabbá válik valaki az életemben, annál érzékenyebb vagyok a bántó szavaira, annál jobban növekszik minden Vele kapcsolatos dolog iránt a kíváncsiságom, és egyre inkább figyelek minden apró kis körülményt, és ebből következően - sajnos! - egyre rosszabb összeesküvés-elméleteket dolgozok ki magam ellen, egyre kevesebb információból. A fantáziám virágkorát éli, amikor félek... Amiben egyik nap még biztos hitem van, egyszerre eltűnik, mint a kámfor. Ha megvan az egészséges önbizalmam, vonzónak tartom magam és kedvesnek, és áldom a képességeimet, amikkel születtem. Amikor pedig találok valamiféle összeesküvés-elméletet magam ellen, azon nyomban csúnya leszek, elviselhetetlen és ügyetlen... és rettegve várom, hogy kijelentse, hogy elhagy... várom nyakamra zuhanni a guillotine hatalmas pengéjét... 

A félelem tehát a legnagyobb ellenségem mostanában. Nem szabadna hagynom, hogy az ésszerű gondolkodásomat, mely, bár kevesebb fantáziát, de annál több ellenérvet tud magáénak, ledöntse a sok intenzív, képzeleti szülemény... Így csak egy nyomorult félelemspirálba fogok kerülni. Minél inkább félek, annál több "gyanús körülményt" vonzok magamhoz, melyek táplálják a félelmemet.

Ezen félelmeken belül is az egyik leggyilkosabb, a féltékenység gyötör legtöbbet. Abból indulok ki, hogy én nagyszerűnek, csodálatosnak látom a Kedvesemet, mindenféle hibáival együtt is... és ha én látom ezt, nyilván más is látja, és talán elveheti tőlem.  A másik "remek" kiindulópont pedig nem más, mint önmagam leértékelése: talán nem vagyok elég jó Neki, és elhagy engem valaki más miatt...

Mélyen, legbelül tudom, és érzem, hogy ilyenkor orbitális nagy hülyeségeket gondolok, és a rémálmaim nem fognak valóra válni, hiszen a Párom viselkedése semmi gyanúsat nem mutat, és azok a körülmények, melyeket gyanúsként fogok fel, hatalmasra nőnek a szememben, pedig igazából apróságokról van szó...

Már eldöntöttem egy ideje, hogy nem adom a félelem malmába az idegrendszeremet őrölni... és mindent meg fogok tenni, hogy az önértékelésem, és ezáltal mások értékelése, és az ebből fakadó gondolatok helyreálljanak. Nem akarom falra festeni a viselkedésemmel az ördögöt, és megmérgezni azt, ami szép..

Először is visszakerültem (pontosabban szólva: pofára estem) legutóbbi álomvilágomból a szilárd talajra, mikor is a csodás hajkoronával rendelkező, távol élő fiatalember közölte, hogy ezt pénzügyileg nem fogjuk bírni, és hogy mellesleg én ilyen, olyan, s amolyan vagyok... Az anyagi indokot aláírom, hiszen a nagy álmodozásban, a sokezres busz- vagy vonatjegyre gyűjtve kis híján kidobtak a kollégiumból: a havidíjat egész véletlenül elfelejtettem kifizetni két hónapon keresztül...

Ezután a realitások pocsék talaján ingadoztam, újabb poharakkal és mikrofonokkal a kezemben, a Morrison's 2 AC/DC-t ordítozó, másfél méteres celebjeként, érdekes viszonylatokkal a másik nem felé... Bár ez az életmód nem éppen a legjobb, (sőt, most, hogy többedszer voltam benne, egyenesen irtózom tőle!) ezúttal legalább nem állt senki mögöttem "komoly kapcsolat" címkével a homlokán, akit átvertem volna...
Sosem voltam szent... de javulni sem késő! ;)

Az Internet, melyen annyit lógok, egy váratlan pillanatban újra olyasvalakit adott nekem, akire sosem akadhattam volna rá nélküle... :)

Miközben üvöltött a laptopomról a zene fürdőben, és épp vártam, hogy lejárjon a hajfestékem hatóideje, felmásztam az általam akkor már viszonylag sok ideje elhanyagolt HotDogra. A főoldalon nézelődve egy érdekes felhasználónévre bukkantam a Dumaládában. Rátettem az egeret, és a kép, amit megláttam, nagyon nem illett a sok dumaládás fajankó közé, így egyértelműen kíváncsivá tett az illető. Lássuk... Abszolút gót hangulatú, részletesen kitöltött profil... Székesfehérvár, az egyik kedvenc városom! "Eddig jó. - gondoltam magamban - No de lássuk azt a szép hosszú szöveget!"
Végigolvastam, még ha kb. fél órába tellett is (pont elég volt hatóidőnek a festékhez, teszem hozzá! ^^) és az első reakcióm az volt, hogy őszintén elcsodálkoztam: VAN még a világon ILYEN FÉRFI? - tettem fel magamban a kérdést. A második gondolatomban pedig őszintén elszégyelltem magam. "Itt 'Az álomférfi' leírása, én pedig ilyen romlott, nem is tudom miféle valaki vagyok... biztos nem érdekelném őt..." - így kezdődött. Majd tovább nézelődve, megláttam egy-két rendkívül aranyos kommentváltást full gothic csajokkal..."Oké, hogy többnyire metálosnak vallom magam, de ehhez még én sem vagyok elég gót... Mindenesetre hagyok neki pár intelligens sort. - és így is tettem.

Meglepetten tapasztaltam, hogy órákkal később jött egy üzenetem, melyben értesítve lettem róla, hogy a leírt személyiségemet ütősnek találta, és felvett msn-re... Azt hiszem, ilyen tinicsajos ugrálva visongást már nagyon rég rendeztem bárki miatt is... de néha ilyen is kell! :)

Először olyan igazán "álomférfisan" kommunikált velem. Miután az őszintén kitárgyalt élettörténetemben eljutottam addig, hogy bizony, volt egyetlen olyan személy a sok közül, akit megcsaltam, méghozzá nem is egyszerűen, elhallgatott, majd stílust váltott... Eleinte nem akartam hinni a szememnek. Gondoltam, ez is csak egy oldala a sok közül, és hamarosan abbamarad... Tévedtem. Kezdett egyre inkább zavarni, hogy nem tudtam eldönteni: az az igazság, amit először olvastam róla, vagy a beszélgetéseink alatt mutatott lénye...? Meguntam, elkönyveltem valakinek, akit "félreismertem", és kiborultam...

Az álomférfi pedig ennek hatására visszatért, és bevallotta, hogy ez csupán egy tesztelés volt, hogy elkönyveljen-e engem is csak "olyannak, mint a többi"... Ezután jóval inkább komolyan vette, amit mondtam neki... 

***

A szívem a torkomban dobogott, és kb 2-3 percenként néztem a 'Fehérvárra tartó busz digitális órájára... Fogalmam nem volt, mire számítsak, de valahogy éreztem, hogy nem lesz ennek egyáltalán rossz vége, főleg, hogy a telefonkártyámat az elmúlt napokban kétszer is lenulláztam az Illetővel. xD Némileg elhamarkodottnak találtam a kezdőtervet, de máshogy, idő híján nem lehetett volna megoldani... "Vajon elég konszolidáltan nézek ki...? elvégre is be fog mutatni a szüleinek!" - idegesítettem magam - "És mi lesz, ha nem fognak kedvelni, mert egyből ennyi időt töltök náluk...?"

Leszálltam a buszról. Vártam. Sehol senki. Nem mozdultam, a telefont sem emeltem fel, annyira le volt már blokkolva az agyam... és akkor megláttam. Felzselézett haj, halálfejes póló, farmer, fényes bakancs... "Hű, nahát... Mi a szösz...!" Ő meg csak közeledett és közeledett... Hatalmas, csillogó szemek, sötét színű, ívelt ajkak... "OMG! El sem hiszem...!" 

Megérkezett hozzám. Meg sem állt szinte, köszönt és azonnal megcsókolt... 

Ez a történet pedig így kezdődött...

Úgy érzem, most nem csak álmodozom, nem fognak a semmiért eldobni és a helyemen vagyok. Ez nem csoda. Ez a valóság, a hihető, kézzel fogható valóság, amit végre boldogság hat át. Mi, Ketten, Együtt tesszük széppé. Mi mások vagyunk, mint ez a világ...

Rengeteg hosszú levelet írok hozzá, tisztára grafománná tesz a hiánya... Állandó jelleggel gondolok Rá. Ennyire érdekes emberrel, aki ilyen szinten elcsavarta a fejemet, még nem találkoztam... Végre egy FÉRFI mellett vagyok, és nem kell pótanyának lennem, vagy "viselnem a nadrágot". Egyszerre angyal és pusztító démon, gyengédség és szenvedély, ragaszkodás és távolságtartás, komolyság és tömény, fárasztó hülyeség... :) Valahol kiismerhetetlen, azt mondja, mégis ismerem Őt. Ha bármi olyat rakok össze gondolatban, ami eltávolíthatná tőlem, beleőrülök... egészen addig, míg mindezt meg nem cáfolja. Egyetlen szavával romba tudna dönteni. A problémáimat, félelmeimet azonban, melyek adódnak, meg tudom Vele beszélni, és nem hiszi azt egyből, hogy mindennek véget akarok vetni.

Olyan erős kötelék köt hozzá, mely minden más kísértést, melyek eddig hatni tudtak rám, kizárt az életemből...

"Szeretlek, s szenvedésem a hegyekig ér! De, ha nem volnál, szenvedésem az égig érne!" 

Betartottam, amit megfogadtam: egyedül folytattam az utat, figyelve ugyan a lehetőségeket, de sohasem hajhászva őket. Sok pohár fenekére néztem, sokszor igen mélyen, sok buliban jártam, szárad pár csók is a lelkemen... de ez így volt jó.
A régóta csupán formálódó ötletként bolyongó tetoválásom is végleges tervvé, majd valósággá lett, és büszkén viselem. Sajnos, gondolom a stressztől, vagy mert előfordulhat varratás után, alig pár nap múlva megbetegedtem... Miután aznap reggeltől estig több szép szerenádot adtam a vécékagylónak, és konstans hőemelkedéssel fetrengtem, hajnalban egy levelet kaptam. Először azt hittem, rosszul látok, vagy egy vicc az egész... Valaki, aki ugyan "ismerősöm" volt a fészbúkon, de kb 2-3 levelet váltottunk egész, viccből kialakult virtuális ismeretségünk alatt, kérdezte, hogy mit csinálok a hétvégén, ugyanis úgysem volt még Esztergomban, meglátogatna. Válaszomban tájékoztattam pocsék állapotomról, de még ez sem lohasztotta le a lelkesedését, sőt, felszólított, hogy szedjem össze magam, mert ő bizony szombat reggel 10 körül érkezik Kolozsvárról. Na, gondoltam magamban, ő sem egy tiszta fialás, de legalább végre megismerem, ha már sem a Metalfesten, sem a Hegyalján nem sikerült összefutnunk (erről szólt rövid levélváltásunk).
A betegség igen gyorsan múlt, gondoltam péntek este, csak nem lesz ez olyan rossz. Fogalmam nincs, miféle indíttatásból keltem fel szombat hajnalban 4:47kor, de az illetőnek baromi nagy szerencséje van, hogy így történt. Már ott is volt az sms a telefonomon, hogy már az első vonaton ül. Én hatalmas sóhajtozások, és bazdmegelések közepette felkeltem, és összeszedtem magam, megírtam neki, hogy ezért még jön nekem eggyel és elindultam elé...
Megláttam, és hogy is mondjam... kisebb volt, mint amilyennek képzeltem, de a hajáról egyből felismertem. Azt a hatalmas, göndör hajkoronát igen nehéz is lett volna eltéveszteni. Nézem, hogy egy hatalmas kiránduló táskával jön a hétvégére... Rá is kérdeztem, minek annyi cucc két napra? Erre közölte, hogy a táska felét a fényképezőgépe, és az ahhoz kapcsolódó felszerelés tölti ki, mert ha már itt van, fotózni fog. Kiderült, hogy film-fotó-média szakos, így hát minden érthető volt, bár valahol cseppet betegesnek is tartottam a dolgot...
Azonnal felfigyeltem rá, mennyire máshogy beszél, mint én. Az a és á betűket is máshogyan mondja, ízesen beszél, néha érthetetlen szavakkal, sokszor felszólító módban, és már használaton kívüli múlt idővel...  Olyan történeteket, amiket úgymond "pesti szlenggel" igazán  "menővé" lehetett volna tenni, ha ő mesélte, olyannak tűnt, mintha a magyar népmeséket hallgatnám, csak ezúttal modernebb dolgokról szóltak... :)

Elmesélte azt is, miféle bonyodalmak árán jutott el hozzám. Egyrészt kétszer stoppolt, másrészt nem tudom hány órát csövezett különböző helyeken... Nem tudtam, hogy álljak ehhez. Nem tudtam, miért pont én, miért pont most, mindenesetre emelgettem a képzeletbeli kalapom, a képzeletbeli elpirult fejemről. Mivel a koleszba nem tudtam bevinni, mert esélyem sem volt 2-3 nappal előre szólni, hogy vendégem lesz, a kolival szemben lévő panzió előtt álltunk meg. Becsöngetett, a tulajdonos kijött, és végül megkérdeztem bizonytalanul: "Menjek veled én is...?" Vállat rántott: "Gyere!" Belepirultam, annyi pénzt ért két személyre az a szép zöld szoba... Zavarban voltam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal, míg ő otthonosan elkezdett pakolászni, és közben mesélt tovább. Végül megegyeztünk, hogy reggel 7 óra és álmosság lévén, át kéne aludni a délelőttöt, és csak utána nekikezdeni a fotózásnak. Beleegyezett, majd közölte, hogy beugrik a fürdőbe, hogy zuhanyozzon és rendbe tegye magát. Ettől még inkább zavarba jöttem, és miután becsukta maga mögött az ajtót, gyorsan ledobáltam magamról pár cuccot, befeküdtem az ágyba és a szememig húztam a takarót.
Nem sokkal később már jött is vissza, pólóban és boxerben, és befeküdt mellém az ágy másik oldalára. Alvás, na az nem volt, ment a beszélgetés tovább... Eleinte nézte a plafont és úgy magyarázott, majd azon vettem észre magam, hogy közelebb kúsztam hozzá, és a haját piszkálom... Végül kb 4-5 óra beszélgetés után ott tartott a dolog, hogy mindketten már az ágy közepén feküdtünk, a karom az övére téve, és összeért az orrunk. Végül egy mondat közepén megcsókolt...

Így kezdődött... Azóta egy gondolatom nincs, amiben Ő ne volna benne. És nem, nem tudom ezt az egészet megmagyarázni, csak azt tudom, hogy kell.

Eleinte féltem, hogy csak egyszeri felindulás volt az egész. Ez az elmélet megdőlt, ugyanis azóta sem hagy békén, hogy így fogalmazzak, és két hétre rá újra eljött hozzám, stoppolva, éjszakában és hóban átgyalogolva a határon, ismételten sok csövezéssel...

Mostmár csendben szeretek, csendben, mosolyogva, biztosan. A csend, a hallgatás őrzi meg a varázslatot. Nem kell, hogy harsogjak, nem kell, hogy az egész világ, vagy csak a fele is tudja. Sőt, sokszor nem kell ez az egész elfuserált világ sem, csak egy bizonyos része, amelyen kívül más néha nem létezik... :) Olyankor csak jelen van, és csoda; nem fáj a múlt, nem aggaszt a jövő... Kiélvezem a pillanatot az utolsó cseppig, magamba szívom az emlékeket, hogy legyen, ami mosolyt csal az arcomra, míg a csoda, mert muszáj, elhalványul egy időre... és akkor várok. Kinyitom a zárkombinációt a szívben erre létesített széfen, és a kis arany- és drágakőkupacra szórom mindazt, amit az örökkévalónak tűnő jelenekben kapok. Várok, és gyönyörködöm ezekben. És a szürke hétköznapok? "Falling awake from a walking sleep". S talán nem is egészen szürkék... ;)

Félek még mindig, de már nem attól, mint eddig, hogy elveszíthetem.  Mostmár inkább attól, hogy elveszik tőlem, és emellett a jövő is egyre növekvő kérdőjel... A félelem... Nem érzem, hogy bármi változott volna, talán csak bennem érett meg valami, ami segített, hogy el merjem hinni, hogy igen is JÓ nekem, hogy ez a csoda igenis itt élhet bennem, és velem marad.

Mindig előttem a cél, mindig van mire várnom, van, ami felé terelgessem az életem. A messze és a sok idő annyira relatív fogalmak... mára már egész mást jelentenek, mint eddig. A pénz úgyszintén... nem más, mint egy eszköz, egy szükséglet, amiből eleget kell szerezni, ha az ember akar valamit, ami nélkül sajnos ez a világ nem funkcionál... Emellett egyre kisebb jelentéskörrel rendelkezik az is, hogy lehetetlen. Ha már valamiben nehézséget látunk, legtöbbször ráakasztjuk ezt az igen kétes címkét, és azonnal lemondunk róla; úgy, hogy igazából fogalmunk nincs, mit veszítünk ezáltal. Tény, hogy minden percben új lehetőségek adódnak, egyéni problémakör, ki hogyan dönt ezekről. Én úgy döntöttem, az életemet csodában élni, és folytatni nem lehetetlen... :)

I. Egyedül, mint az ujjam.

Egyedül lenni rendkívüli dolog. Egyedül bármit megtehetsz; bármikor, bárhová mehetsz, nem vagy hozzákötve senkihez. Azt szerzel meg magadnak, akit csak akarsz, még ha tudod is, hogy nem fogod látni a következő reggeltől soha többé... Érzed a határtalannak tűnő szabadságot, és elindulsz az úton, ami ezerfelé ágazik, és mész a fejed után, bele a világba... És közben tudod, hogy valami sántít az egészben. Hiányzik, hogy valaki tényleg igazán melletted álljon. Hiányzik a küzdelem, melynek végén kitéped a szíved, és dicsőségesen valaki kezébe adod. Hiányzik, hogy a karjai és a keserédes korlátai közé szorítson; hogy ez a valaki úgy nézzed rád, mint senki más...

Hiányzik. De nem halsz bele. (:

II. Furcsa az élet. Nagyok a pofonjai.

Aki mindent megtett, a végéről nézve a dolgot, hiába tette, mert nekem nem volt elég. És elküldtem... Hidegvérrel. Nem fájt. Nekem nem...
Aki évek óta kellene, és tudom, hogy mindenben elég lenne, persze, hogy elküld, már nem először... Talán nem is annyira hidegvérrel... de elküld. Maximum egy B-tervként funkcionálhatok az életében. Ez valahol taszít, de valahol örülök is neki... De nem ragadok le, hogy a csodára várjak.
Volt mostanában olyan is, aki, míg foglalt voltam, ostromolt, hogy mennyire kellek neki, majd most, hogy szabad vagyok, tojik a fejemre. Amíg nem tojt, addig mindent kitalált, hogy bebizonyítsa, nem tud elviselni. Ez igen furcsa, de nem fogok erőlködni. Ha küzdeni akar még, majd fog.

Én nem fogok erőlködni, küzdeni, rajongani, ha nincs miért. Van még a Földön olyan, aki az esetem, és én kellek neki. Biztos, hogy van. És nem kell keresnem, mert meg fog találni. Tudom, hogy velem is megtörténhet.

Későbbi gondolatok ugyanerről:

"Aki a múltba néz, seggel megy a jövőbe."

Az aggodalmak mindig újak, mindig másmilyenek, és mindenhová követnek. Amint vége egy vidám pillanatnak, egyedül maradsz, és ezek a kellemetlen gondolatok, félelmek elöntik a fejedet...
Menekülni próbálok. Zenékbe, írásba, könyvekbe... Jobb, ha egy kicsi részüktől, amiket ki tudok fejezni valamilyen módon, megszabadulok. Jobb fiktív személyek fiktív problémáival foglalkozni, mert tudom, hogy jó vagy rossz véggel, de a kezemben tartott történet megoldja őket. Szeretnék szárnyakat kapni, mikor a rideg valóság a földig tipor...
 

Ami lelkileg nemrég megingatott, az, hogy egy bizonyos személy képtelen egyensúlypontot találni "szerelem" és semmibe vétel között: vagy túlmegy egy bizonyos határon, vagy pedig olyan, mintha problémája lenne, velem, ami - mondhatni - igaz is, mert a bizonyos probléma az, hogy nem vagyok szabad és nem kaphat meg. Barátilag szívesen viszonyulnék hozzá, de ha ez mindkettőnknek csak kellemetlenséget okoz, akkor már inkább a semmibe vétel... Így is lett.
Egyrészt a fent leírt helyzet sem épp csodás-mesés, másrészt az sem, hogy az ember próbálna igazán kedves lenni, és egy szép napon megkapja, egyenest a szemébe, hogy ennek semmi értelme. Kérdéseket tesznek fel neki, arról, ami neki teljes mértékben evidens, ezért nem is tud rá megfelelő magyarázattal szolgálni. A másik ezt nem érti, és kész a szomorú konfliktushelyzet...

Meg mikor a szüleim, akik irányába évek óta folyó harcot folytatok a külsőm, hóbortjaim és pasijaim elfogadásáért, úgy vélekednek a Párommal kapcsolatban, hogy általában fogalmam nincs, mit is gondoljak; vagy mikor olyanokat hallok az apámtól, hogy "Szerintem még mindig nem ő lesz a férjed... Szülői megérzés!" egy mézesmázos mosoly keretében, ne bolonduljak bele a bizonytalanságba és az ezer kérdőjel jelenlétébe...? Már előfordult ellentét a családom és az aktuális barátom, illetve a családom és az aktuális barátom családja között, ami az egyik legborzasztóbb választási helyzetet állítja elő a világon, és ami rendszerint - belefáradva a két tűz közötti állapotba - a család győzelmével végződik, darabokra esett szívvel, fölöslegesen bennem maradt érzelmekkel... Nem lenne semmi jó abban, ha elszöknék valakivel, továbbá Rómeó és Júlia sem épp helyénvaló megoldást kínálnak az ilyen helyzetek megoldására - szerintem. Maradnak a kérdések, és feltételezések, amikre egy bizonytalan hangú "Hát persze...!" vagy "Ugyan már!" a válasz. Eredmény:megtudom, hogy sem a kérdésnek, sem a feltételezésnek nem volt értelme...

Sokszor igencsak kifáraszt a küzdelem azért, hogy mindenkinek, akit szeretek, meg tudjak felelni. Sokszor félek, hogy nem sikerül...

Újra kavarog a fejem. Úgy látszik mindig valamiféle válság idején jut eszembe írni. Most épp értékeket teszek fel a mérleg két oldalára... Az egyikre a Szerelmet a másikra pedig a Megélhetést.

Próbálnak meggyőzni, hogy inkább talán a második lenne fontos. Ebben jelenleg látok némi igazságot. A legszebb szavakkal élve is le vagyok égve, és ideje letenni valamit az asztalra. Továbbá néha felébred bennem a mániákusan függetlenségre törekvő énem, és megmondja a frankót: "Te tényleg le akarod kötni magad? Egészen biztos, hogy ezt akarod? Van még erre időd bőven, élj!" Lehet ez a részem az ördög. Ekkor már az angyal sem marad szó nélkül: "Ugyan már, csak megcsömörlesz a sok piától, és elveszted a felelősségérzetedet és azt az állandóságot, amire, tudod, hogy szükséged van!" És mindig neki hiszek, főleg vasárnapokon és hétfőkön, amikor a legjobban hiányzik a Párom. Most, ezen a hétfőn meg talán triplán is az eddigiekhez képest, ugyanis három csodás hetet töltöttünk együtt, és megszoktam, hogy bármerre fordulok, Ő ott van.
Apropó Szerelem és Megélhetés... van valaki, aki mindkettővel kapcsolatban áll. Ez az a bizonyos valaki, aki még december közepén eldobott magától. Befejeztem a szemétládázást, és e hónap elején, úgy döntöttem, megbékéltem a helyzettel, és megbocsátok neki. Ki is találtam neki egy nevet: Vadászpilóta. Egyrészt a vadászrepülős tetkója miatt, másrészt pedig azért, mert valahogy veszélyesnek találom, harmadrészt pedig egyszer zuhanyzás közben összeállt a fejemben egy remek vadászrepülős allegóriája a kapcsolatunknak, amiben ő a fent említett szerepet foglalta el. :)
Mikor elkezdtünk beszélgetni, déjá vu érzés fogott el... Az elmúlt hat évben megtörtént már egyszer ilyesmi... Akkor a felállás a következő volt: másfél hónap együtt, a vége már szörnyű volt, mert éreztem, hogy valami nincs rendben, és egyszer csak váratlanul kidobott az illető. Végül egy idő után újra beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy leginkább szenved, mióta szakított... Ezzel a sráccal is így van ez. Ami a megélhetéshez köti, az nem más, mint hogy próbált nekem diákmunkát szerezni az újdonsült munkahelyén, amiért - még ha nem is járt sikerrel - rendkívül hálás vagyok neki. Jó lenne egyszer összefutni vele, látni, hogy még egyben van. Lehet ez gyanúsan hangzik, de akkor is így érzem, hogy jól esne a kis lelkemnek.

A kis zuhanymenti dalocskáról jut eszembe: dalszövegíró vagyok már kb. másfél hónapja! Miközben a lelkemet a fent említett kérdések foglalkoztatják, kicsit repesek is: amellett, hogy dalszövegeket írok, amiért eddig szinte csak elismerést kaptam, alakulóban van egy country irányú lányzenekar, aminek én leszek az énekese! Két álmom válhat valóra: énekesnő leszek és megismerik a "verseimet" elvégre a szövegeim verses formában íródtak, mint a legtöbb ilyen. Jó lenne, ha a country kapcsán lehetőségem lenne pl. többet lovagolni, (a semminél! xD) hiszen az is egy félig valóra vált álmom lenne... Úgy szeretek reménykedni - és közben némi pesszimizmussal várni a pofára esést... xD Ez a kettő harcol egymással, itt belül... :) Hmm... néha meglepődöm azon, mennyi ellentétet találok magamban. Ha beszélgetnék egy pszichológussal, lehet, hogy utána menne és analizáltatná magát egy kollégájával... :D

Rég volt már, hogy le akartam ülni, hogy mindent végiggondoljak, ami velem történik, és hogy ki is vagyok én, és hogy milyen irányba tartok. Lehet, hogy túl sokszor bizonytalanodom el magamban, de ilyen vagyok, mondhatni "ez van, ezt kell szeretni"! Van bennem valahol egyfajta maximalizmus, ami követelőzik, de nem tudok neki eleget tenni. Most ismét úgy érzem, hogy semmi sem túl fényes...

No de ugorjunk vissza pár hónapot az időben, és vegyük sorra a dolgokat: a legutóbbi szomorú történetre való reakcióként született 1-2 hónappal később egy alkotásom:
 

"Nem haltam beléd

Akárhányszor eszembe jutsz,
Tele vagyok megvetéssel...
És titkon remélem,
Hogy egyszer megélem,
S végignézhetem kegyetlenül,
Amint az arcod szinte szétfeszül,
Hogy könnyel s szenvedéssel
Ne áztassa a lelkiismeret...
Itt-ott, míg élek látni fogsz:
Előlem, tudd meg, hiába futsz!

.˙.˙.˙.

"Sehonnai, bitang ember!"
Szebb  név nem illethet meg...
Lebegjen mindig előtted,
Hogy mindenemet összetörted!
Sötét folt vagy életem zászlaján...
S ha újra találkozunk még, talán,
Mosolyom szeglete megremeg...
Keserű könnyek közt látni fogsz,
Előlem úgyis hiába futsz!

.˙.˙.˙.

Azt kívánom már csak neked,
Tán utolsó utáni szó jogán, 
Hogy képem agyadba beégjen,
S mint a levegőt, úgy kívánj!
Óhajod többé meg nem talál...
S hiába, hogy mindig látni fogsz!
Utánam már hiába futsz..."

/2011. 03. 01./

Ez a karácsony volt az első az elmúlt 6 évben, amelyet pár nélkül töltöttem, de az új év kezdete végül hozott nekem Valakit. Véletlen volt, hogy ráakadtam; és persze hol? Az Interneten... (: Ennyit javíthatatlan személyemről... :D Elegem volt már a pasikból, a társkeresésből, a csalódások sorozatából, az állandóság kereséséből, a görcsös próbálkozásból, hogy kitöltsem az űrt, és kiszorítsam az életemből a fájdalmat... Bevettem a leszarom tablettát, és konkrét célok nélkül beszélgetni kezdtem különböző emberekkel, köztük Vele is...
Mikor már azt vettem észre, hogy új beszélgetőpartnereim igencsak megfogyatkoztak, és csak Vele beszélek minden áldott nap este 9-től hajnali négyig, felmerült bennem, hogy találkozhatnánk: egyre jobban kezdett érdekelni. Fogalmam nincs azóta sem, hogy mi a fészkes fenéről tudtunk ilyen hosszasan csevegni, de hogy nem bírtuk abbahagyni, arra kifejezetten tisztán emlékszem. Megbeszéltünk egy találkozót, de én lemondtam. Hirtelen megijedtem, és úgy gondoltam korai, illetve féltem az újabb csalódástól, ami addig az életemben egyre korábban és korábban jelentkezett... Végül megráztam magam és azt gondoltam: "Ugyan, mit veszíthetek? Ha nem lesz randi jellege a dolognak, legalább pihenek egy kicsit, és lesz egy újabb barátom. Barátokra pedig mindig szükség van."

Végül, javíthatatlan romantikus lévén elrandizgattunk, és én lettem a barátnője, aki igen szigorú feltételeket szabott Neki még az elején, és biztosította róla, hogy megfigyelés alatt tartja Őt. Persze tény, hogy egyiket sem tudtam betartani, mert végül könnyítettem a dolgon... hogy keményedne meg néha az a vajszívem! :)
 
Íme egy neki szóló iromány az egyik problémáról, ami felmerült Nála, nem egyszer...

"A csend megöl. A csend a dallamod helyett, itt bent. Néha annyi mindent tudsz nekem mesélni, és én elmélázva hallgatom, és próbálom megérteni, bármilyen távol is álljon az olyan dolgoktól, amik igazán érdekelnek. Ugyanis nem ez számít ilyenkor, hanem az, hogy Te mondod, és hogy akkor, az adott pillanatban csak nekem. Ilyenkor fontosnak érzem magam, borzasztó fontosnak, a Te szemedben. Amikor hallgatsz, olyan, mintha jégtömbök csúsznának a gyomromba. Vágyni kezdek arra, hogy belelássak olyankor a fejedbe... Beszélek, és Te alig válaszolsz. Elhallgatok, és   csend   lesz... Gyűlölöm a csendet, mikor arra a dallamra vágyom, amit csak Te tudsz bennem megszólaltatni!

És mikor különböző alternatívákat keresek, hogy mit válaszoljak a fejemben nagy teljesítményű, neon fényreklámként villogó MIÉRT?-re, egyre rosszabb dolgok jutnak eszembe... Azt hiszem, a legkevésbé szomorú az, hogy esetleg megbántlak a feltételezéseimmel... A legszörnyűbb pedig az, ahogy elképzelem, amint Te, aki eddig szinte végtelen türelmű voltál, épp fagyos arccal közlöd, hogy betelt a pohár, és a megpakolt táskáimmal inkább  Kiskunbüdösfüttyös, Timbuktu vagy a Halálnak tulajdonított egy bizonyos szerv felé induljak, mintsem Hozzád, mert nincs szükséged egy olyan nőre, aki ilyeneket feltételez, és ennyit idegeskedik a -  szerinted - semmin...

Mondj bármit, csak ne légy csendben, mikor épp x(=SOK) kilométerre egymástól bámulunk a semmibe, röhög rajtunk az Unalom, és nem történik semmi...! Félelmet keltesz, mert nem nézhetek a szemedbe. Ha Veled vagyok, elég Rád néznem, hogy tudjam, van-e valami baj, vagy sem... De ha épp nem is történik semmi, annyi minden van, ami már megtörtént, és amire mindketten szívesen emlékszünk vissza, amit megtervezhetünk ténylegesen vagy viccből, amivel kapcsolatban beszélgetni lehet, csak úgy... Nem kell, hogy különleges szavakat próbálj előhívni a csendből, nekem teljesen megfelel az is, ha úgy fejezed ki magad, ahogyan Neked megy, ahogyan Rád jellemző! A szavak díszessége Te magad vagy! És nekem nem kell ennél több. Szeretlek!"

Ez a probléma végül karöltve jelentkezett több másikkal, de próbáltam megoldani a dolgokat, és leszoktatni az ilyen és hasonló rossz szokásairól, amikre eddig talán nem figyelt tudatosan.

Mindeközben, míg boldogan evickéltem Vele együtt az életben, sokat gondolkodtam, többek közt azon, hogy változtatnom kéne az életemen. Íme a legújabb eszmefuttatásaim:

"Mindenki panaszkodik, vagy kisebb vagy nagyobb gondok miatt. És akármennyire is úgy tűnhet, csak minket büntet az ég problémákkal, sőt mi több, azok sorozatával, ez így van rendjén. Ha nem lennének problémák, az élet boldog, rózsaszín, édes és cuki lenne, csupa nevetés, csupa öröm, és VÉGTELEN UNALOM... A jó csak a rosszhoz képest jó. Ha csak jóval lenne tele minden, nem tudnánk megkülönböztetni az árnyalatait, és megbecsülni magát a jót.És a problémák bizony arra valók, hogy megoldjuk őket. Ezt a megoldóképességet főként az emberi kapcsolatok teszik próbára. Én is megtanultam, hogy sem az nem jó, ha mindent lenyelek, sem pedig az, ha kikerülöm a konfliktusokat, továbbá az sem, ha az első nagyobb gondnál máris adieu-t mondok az illetőnek, legyen szó akár társról, akár barátról. Ha mindent lenyelünk, betelik a pohár, kiordítjuk a gondokat magunkból, és így, minden régi és új dolgot ráömlesztve a másikra, szinte biztos, hogy ezután vége a kapcsolatnak. A konfliktusok elkerülése egyenes út a félelemből elkövetett hazugságok sorozatához. Ha pedig az első nagyobb gondnál véget vetünk a kapcsolatnak, talán az illető nem is volt olyan fontos számunkra, és ő is csalódik bennünk, és mi is magunkban...Amikor megbeszélünk egy problémát, eleinte borzasztóan le vagyunk sújtva, mert fáj az igazság, és hajlamosak vagyunk elbizonytalanodni abban, amit a másik iránt érzünk. De amint túl vagyunk rajta, és sikerül hatásos kompromisszumra jutni, az ember letörli a könnyeit, és erősebb lesz, érzi az előrelépést, érzi, hogy elért valamit... Próbálok erre törekedni, mert Fontos nekem, mert Mellette akarok maradni, mert szeretem Őt is és a Barátaimat is! Az ilyen kapcsolatok esetében mindig szeretnék elszámolni tízig, mielőtt talán végleg megölök, eltörlök hónapokat és éveket csupán néhány szóval..."

"Nem tudom miért van ez. Talán megkezdődött nálam is az "öregedés" folyamata... A bulizás, kocsmában tengődés és hasonló tevékenységek immár keserű szájízt hagynak maguk után. Pedig eleinte imádtam így élni, tele lelkiismeret-furdalással; imádtam lázadni, még a saját, szilárdan megalapozott elveim ellen is - ami persze semmi jóra nem vezetett - de újabb és újabb élményekre volt szükségem. Pár hónapja - ha nevezhetem így - "normál" esetben úgy volt, hogy a hétköznapjaim szürke limonádéjában a szerelem a cukor, és a bulizás a citrom... Én viszont egyre kevésbé lelem örömömet ebben. Most már utólag nem arra gondolok, hogy "Ez aztán kurva jó volt!" hanem arra, hogy ez mennyi időmbe, pénzembe és hány kötelességem elhalasztásába került, és hogy milyen jó lenne csak úgy ücsörögni, és nyugalomban lenni, sétálgatni a napon, festeni, írni, vagy valami hasznosat adni a világnak... vagy ha végképp be akarok ülni valahová, inkább egy teaházra, esetleg kávézóra esik a választásom, de szóba jöhet akár a kínai étterem is, mikor mire vágyom éppen. Részeges ismeretségek helyett - melyek a bulit követően, emlékezetkiesés címén megszűnnek létezni - inkább próbálom építeni az olyan kapcsolataimat, amelyek fontosak és értékesek számomra. Érdekkapcsolatokat nem tartok fent. Ha az igaz barátaim mellettem vannak, tudom, hogy a pokol legmélyebb bugyrából is előhalásszák a segítséget, ha szükség van rá; én is igyekszem így viszonyulni hozzájuk.

Vessünk egy pillantást a mai világ álláspontjára: a fiatalok legtöbbje szinte versenyt űz a bulizásból, hogy a nagy társasági "sztorizások" alkalmával rá tudjanak kontrázni mindenre: "...én több buliban voltam, jobban bírom a piát, többször hánytam, több pasival/csajjal jöttem össze és több hülyeséget csináltam részegen, tehát én vagyok itt az istencsászár!" Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy ennek teljes megvonására volna szükség - mert az a ló másik oldala lenne - de mindennek van határa, amely élén rengetegen táncolnak... Elhatároztam tehát, hogy igyekszem ezentúl egyre felelőségteljesebben és normálisabban viselkedni. De mi az, hogy normális...? :)"

Soraimat egy újabb versemmel zárnám. Most is pontosan így érzek, de még szomorú is vagyok a bensőmet tépő hiányérzet mellett... Épp egy újabb teszten megy át... És minél tovább várakozik, annál szomorúbb leszek... :(
 

Az események igen gyorsan pörögnek... Ez jelenthet jót és rosszat is... Az érme mindkét fele megcsillant, ahogy pörgött a levegőben, végül a ROSSZ fele maradt nekem:

A Mérnök úrral a kapcsolatunk igen negatív fordulatot vett... Egyre kevesebbet törődött velem... Volt olyan, hogy a szobájában feküdtem órákig, és alig szólt hozzám, csak a billentyűzet kopogását hallgathattam. Ha esetleg odamentem és cirógattam, olyan volt mintha egy szobor lenne a kezeim közt. Nem engedte, hogy megcsókoljam, mert akkor le kellett volna vegye a tekintetét a monitorról... -.- Ha elkezdtem valamit mondani, nem jött válasz, hát mondatokat hagytam félbe... Erre Ő: "Mondjad csak, figyelek!" - így van, én pedig a váci püspök, esetleg a húsvéti nyúl vagyok, igaz...? -.-' Hülye kocka... nyomorult Metin2... -.-
Mikor meguntam, a csendet és a nagy semmit, egyszer csak felugrottam, szó nélkül, és már csapódott is be utánam az ajtó... Dühömben, figyelmetlenül otthagytam az ágyán a telefonomat. Kénytelen voltam visszafordulni, és újra berontani hozzá...
-WC-n voltál? - kérdezte halál nyugodtan.
-NEM. - jelentettem ki a lehető legbecsmérlőbb hangnemben, amit produkálni tudok...

A történtek után nem sokkal megírtam neki az összes bajomat vele kapcsolatban... Jött is azonnal az sms, hogy beszéljük meg, mikor visszatérek a koliba. Azt hittem, fél, hogy elveszít és én vagyok nyeregben. Tévedtem: arra sem méltatott, hogy végigolvassa rendesen a levelemet. Ezt ő maga vallotta be. Ahogy azt is, hogy csak azért írt sms-t, hogy megnyugtasson. Hurrá. És én még azt hittem, fontos vagyok neki...?
A legröhejesebb dolog, amit megfigyeltem nála, az, hogy hidegen hagyták a problémáim: bármit mondtam róluk, az arcomba nevetett... nem vett komolyan... egészen addig, míg ettől dühömben és tehetetlenségemben el nem kezdtem sírni. Ezúttal is így történt...
Ekkor komolyabbra fordította a szót:
-Figyelj... azt írtad, hogy ez nem fog menni, legyünk barátok, vagy mi... Akár így, akár barátként, de nem akarlak elveszíteni.
És én ezt jól elhittem neki. Nem kellett volna. Figyelmes volt újra... négy napig...

Itt következik egy igen szomorú történet, amit közbe kell ékelnem. Elkezdtem már hetekkel ezelőtt beszélgetni valakivel. Meg is beszéltünk egy találkozót... Ez már abba a másik négy-öt napba esett bele, amikor a Mérnök úr egyszerűen nem adott magáról életjelet, bármit küldtem neki...

Késésben voltam. A Nyugati aluljárójában már az athéni olimpia bajnokai sem győzhettek volna le gyorsgyaloglásban. Felértem a megbeszélt helyre. Pörögtem a tengelyem körül, kerestem. Ekkor megjelent Ő, az AmerikaiFocis. Megállt a világ.... Akkor csak annyit nyögött a lezsibbadt agyam, hogy ha evvel a fiúval nem történik köztünk semmi, egészen biztosan elhalálozok...
Miután visszatértem az agyilag ép emberek sorába, elkezdtünk beszélgetni, és elindultunk a megbeszélt helyre, az Andersenbe...
Megittunk egy-egy korsó sört...
...meg még egy méter sört (ez 10 poharat jelent egy egy méter hosszú tartóban)...
...meg én két vodka-narancsot, ő meg két whisky-gyömbért...

Hogy mire emlékszem ezután az alkoholmennyiség után?
Arra hogy fűzőben voltam, és megjegyezte hogy a fűző a gyengéje...
Arra, hogy elmondtam neki a Mérnök úrral kapcsolatos összes bánatomat, és tökéletesen egyetértettem vele abban, hogy ki kell dobni...
Arra, hogy valami ilyesmit mondott:
"... és ezért most ne röhögj ki!" - és megcsókolt. És hogy remekül csókol... megszűnt a világ ezer évre... majd visszatért, és elindultunk hozzá, hogy a megbeszélt terv szerint nála aludjak...

Úgy nézett rám, mint még senki ezen a Földön... Tökéletesen rabul ejtett a kék szemeivel... nem láttam még ilyen gyönyörű kék szemeket soha életemben...
A HÉV-en rosszul voltam... nagyon rosszul... fogta a kezemet, nézett rám, továbbra is úgy... és azt mondta, szinte könyörögve:
-El nem tudod képzelni mennyire kellesz nekem!

A mozgáskoordinációm kezdett cserben hagyni, pedig már majdnem odaértünk. Nem féltem, mert nem hagyott elesni, támogatott...

A házuk egyszerűen gyönyörű... eleinte zavarban voltam, majd a szobájában, sőt mi több az ágyában, mellette fekve, úgy éreztem, otthon vagyok...

Reggel csodálatos érzés volt mellette ébredni. Riadtan nézett rám. Én meg rámosolyogtam és megcsókoltam. Láttam rajta, hogy megnyugodott... Azt hitte, számomra csupán ennyi volt... De nem. Nem vagyok egyéjszakás típus... Én sem gondoltam volna, hogy így lesz, de teljesen belehabarodtam... Nem hittem volna, hogy velem megtörténhet ilyesmi. De másnaposan is ugyanolyan szépnek láttam a helyzetet, mint előző este... :)

Az örömöm ekkor lett teljes:
-Engem meg fognak kövezni, meg le fognak köpdösni az utcán... - mondta nevetve, miközben ölelt.
-Miért? - nevettem vissza rá.
-Mert azt fogják hinni, hogy egy 14 évessel járok!
Ez a mindössze másfél méteres lényemre vonatkozott, akit egy 2 méter magas, erős, égszínkék szemű, tetkós csoda ölelt éppen... =)

Mindez egy őrült vasárnap estétől hétfő reggelig történt...
Utána szinte folyamatosan sms-eztünk és MSN-eztünk. Rengeteg energiát adott. Úgy éreztem, akárhány vizsgát képes lennék a lehető legjobb jeggyel zárni. Úgy éreztem bármire képes vagyok.

Csütörtök.
Az indexemben az első két vizsga jegye, egy ötös, és egy négyes... Fekszünk egymás mellett az ágyon. Ölel. Néz. Szokás szerint úgy, ahogy senki más a világon.
-Azt hiszem, szerelmes vagyok egy lányba...
-Tényleg? Vajon ki lehet az? - kérdeztem vissza poénkodásképpen.
Ekkor még mélyebben nézett a szemembe és halkan ezt suttogta:
-Szeretlek!
Aznap este teljesen megkapott...

Hétfő.
Vártam, hogy feljöjjön MSN-re. Iszonyatosan hiányzott, pedig előző nap jöttem el tőle.
Bejelentette, hogy sajnálja, de mégsem találkozunk szerdán. Elutazik a családjával rokonokhoz. Elszomorodtam. Ez akkor azt jelentette, hogy szilveszterig nem fogom kb. látni, amit együtt terveztünk tölteni...
Mindezt el is árultam neki...
Erre Ő:
'Nem is baj, hogy nem találkozunk, nem szeretném ha "megunnánk" egymást...'
Ez már gyanús volt... ahogy az is, hogy később már kb. kommunikálni sem akart velem... úgy éreztem zavarom... Le is léptem...

Kedd.
Semmi semmivel. Este fél 8-ig bírtam. Írtam neki. Fél óráig nem válaszolt. Kifakadtam és kértem, írja le, mi baja velem...
Idézem őt. A reakcióimat nem írom közé... felesleges...

"Végigsírtam a tegnapot..."
"Elbizonytalanodtam, mindenben..."
"Ezt magamban kell lejátszanom..."
"Február óta nem találtam a helyem, és tényleg nagyon vonzódtam hozzád"
"...és ezt lehet, hogy faszságnak tartod, de úgy érzem nincs meg benned az a plusz, ami ahhoz kéne, hogy ez hosszútávon okés legyen..."
"De ne..."
"Ne halj bele."
"Pill"
"Ne pontozgass itt nekem, vendégségben vagyok!"

Ekkor töröltem le őt mindenhonnan... és a második mondata óta már olyan szinten sírtam, hogy majd szétszakadt a fejem, majdnem magam elé hánytam, és majdnem elájultam...

Szerda.
Majdnem-elbőgöm-magam-állapot/kínomban röhögcsélés, hogy ennél már nem lesz rosszabb. Semmi nem érdekelt. Reményeim szerint sikerült kettesre levizsgáznom. Hogy tényleg sikerült-e átmennem legalább, majd később fog kiderülni...

Az élőhalott állapotom, az hogy beteg voltam minden szinten, hogy vizsgaidőszak van még nem volt elég a Sorsnak... Rámeresztette a Mérnököt is, akit már a másnapos hétfő estéjén békésen kidobtam, valakiért, aki mint a fenti sorok mutatják, úgy átvert, mint szart a palánkon. Erre nincs szebb kifejezés. A szemembe hazudta, hogy szerelmes... A Mérnök úr pedig egyszerűen azóta sem száll le rólam... Pedig már hiába figyelmeskedik... Tette volna akkor mikor együtt voltunk...!

Azóta javultam valamennyit. Ma van a bizonyos kedd hetének vasárnapja. Kedd óta nem sírtam. Mindezt Apukámnak, nagynénémnek és a barátaimnak köszönhetem, akik egyszerűen nem hagynak szomorkodni, és mindent megtesznek azért, hogy rádöbbenjek, a Karácsony úgy is jó lehet, ha kevesebb vagyok egy komoly kapcsolattal... :)

Büszkén jelenthetem ki, hogy az ún. Depresszionista Filozófiám ismételten igazolta önmagát! A tétel így hangzik: "Számíts mindig a legrosszabbra: vagy igazad lesz, vagy kellemesen csalódsz!" Én legutóbb kifejezetten kellemesen csalódtam!

Arról az illetőről van szó, akit ezelőtt leginkább negatív kritikával illettem. Egészen más irányba fordultak vele a dolgok, mint ahogyan elgondoltam!
Mikor a bizonyos csütörtök (azaz november 4.) után - mikor hirtelen elszabadultak a dolgok - nekiálltam végiggondolni, mi a fene történhetett, és mire számíthatok, akkor jutottam arra a negatív következtetésre, amit az előző bejegyzés taglal. Azt hittem, Ő is elgondolkodott a hétvégén, ugyanis az események közben feltett kérdéseim egyértelműen meghatározták, hogy mit szeretnék tőle... Úgy gondoltam, mikor visszatérek az események helyszínére, megfigyelő álláspontba helyezkedem, és majd azután döntök, hogy mi legyen a következő lépés.
Hétfőn visszautaztam a kollégiumba. Nem sokkal az érkezésem után már jött is, és a már szinte szokásosnak mondható napi pingpong meccsre hívott. Itt még semmi "gyanús" nem történt. Utána behívott az új szobájába, ahová átköltözött a kollégiumon belül; ez sem ért váratlanul az előzőleg átbeszélgetett éjszakák óta. Amikor közölte, hogy elmegy fürdeni, vállat vontam, menjen csak... Akkor csodálkoztam el igazán, mikor azon kaptam magam, hogy már egyszál törölközőben ácsorog előttem... Ez mozzanat már bekerült a "gyanús" kategóriába! xD
A szokásos YouTube-os marhaságok megtekintése után hirtelen hozzám fordult:
-Mutattam már neked, hogy mivel foglalkozom?
-Nem... még nem. - feleltem nemes egyszerűséggel.
Ekkor megnyitott vagy kétféle tervezőprogramot a számítógépén, és elkezdte magyarázni, hogy - mint tervezőmérnök - mit is művel tulajdonképpen Esztergomban. Bár igyekeztem a lehető legnagyobb érdeklődést mutatni a téma iránt, nem jegyeztem meg a magyarázatból semmit, egyetlen félmondatot kivéve:
-... és általában így készül minden műanyag! - mondta lelkesen, majd fél másodpercet sem hagyva nekem, hogy műanyagokról, vagy bármi másról gondolkodhassak, megcsókolt. Váratlanul ért, de kifejezetten kellemes és emlékezetes volt. Olyannyira, hogy ezt követően ismét elszabadult a pokol, mint csütörtökön. És én valami érthetetlen oknál fogva hagytam... Hagytam, egészen addig, míg azt nem mondta nekem:
-Maradj itt éjszakára!
-Hááát... nem is tudom... azt hiszem, nem kéne...
-Figyelj... Azért ne maradj itt, hogy én ne legyek csalódott! Csak akkor maradj, ha te, önszántadból itt akarsz maradni!
Ez teljesen kizökkentett abból a fura, kellemes burokból, amibe az események hatására kerültem. Végül nemet mondtam. Ismét meg voltam róla győződve, hogy a tettei mögött fikarcnyi komoly szándék sincs... Megpróbáltam neki elmagyarázni a problémát, és mikor azt hittem, hogy nagyjából kapisgálja a dolgot, összekaptam magam, elköszöntem, és felmentem a szobámba...
Kedden, alighogy ledobtam az egyetemi cuccokkal telepakolt táskámat, és leültem, már kopogtak is az ajtón. Ő volt az. Kifejezetten elegáns volt, mert - mint kiderült - aznap a műszaki egyetemen tartott előadást. Azt kérte, menjek le hozzá. Vonakodtam. Az esti karaoke bulira készülődtem. (Megjegyzés: szeretek énekelni, mások pedig azt szeretik, ahogy énekelek! ^^) Végül belementem a szokásos pingpong meccsbe. Még értem sem jött, már azon gondolkodtam, hogy mikor leszek már túl rajta... Elhatároztam, hogy ha még nem fogta volna fel, megértetem vele, hogy mi bajom evvel az egésszel, ha addig élek is! Még azt is felvetettem magamban, hogy ha kell, behúzok neki egyet! xD
Hagyott nekem fél óra nyugalmat, majd megjelent a szokásos, rá jellemző sportos cuccában. Pingpong alatt annyi sületlenséget mondott, és olyan utalásokat tett, hogy rá kellett jönnöm, hogy abszolút semmi eredménye nem volt a tegnap esti monológomnak. Egyre inkább kezdtem kétségbe esni, és gombóc kúszott a torkomba... Ekkor odajött és meg akart csókolni. Én, mivel okosan kitaláltam, hogy ezentúl semmit nem engedek meg neki, konokul elfordítottam a fejemet. Evvel elértem, hogy elkezdjen kérdezősködni, és én pedig, ennek örömére igyekeztem újra elmagyarázni az egészet, de majdnem sírásba fulladt a dolog. Az csapta ki nálam végképp a biztosítékot, mikor azt hitte, hogy az, hogy nem engedek neki semmit, csak egy hülye női szeszély... -.-"
Mikor már csak egy hajszál választott el a sírástól, odajött, és azt kérte, inkább menjünk le a szobájába, és beszéljük meg. Bár egy részem örült, hogy végre tényleg érdekelni fogja mit magyarázok, a másik felem pedig félt, hogy konkrétan ki fogja jelenteni, hogy nem akar tőlem túl sok mindent, és még a barátságunk megtartására sem marad esély...
A stressz arra ösztökélt, hogy rakjam össze a vízipipámat, és füstöljem jól ki magamból a dolgokat. Hogy összefüstölöm az egész szobáját, mondhatni bosszúból, szintén jó ötletnek tűnt...
Azt hiszem, a dühös orrszarvú is kedvesebben rontott volna be alufóliáért a szomszédba.Tágra nyílt szempárokkal találtam szembe magam, egyből kb. öttel, és ígérve, hogy később mindent megmagyarázok, már csaptam is be magam mögött az ajtót...
Odalent átismételtük a problémámat, miközben füstpamacsokat és karikákat fújtam szerteszét a szobában. Úgy tűnt érti. Ezután, hosszas nógatás hatására feltettem a cinkesebb kérdéseimet is:
...
-Mondd már!
-Hát jó. Szóval... Kid is vagyok én neked?
-Én a barátod vagyok. Hogy milyen értelemben? Azt hiszem a barátság határait már átléptük... Miért kérdezed?
-Be akarom magunkat kategorizálni...
Ekkor kezdtem el magyarázni, hogy a barátság és a komoly kapcsolat között számomra nincs megoldás... Azt hiszem valahol itt kezdett el duzzogni, hogy ő ugyan hozzám sem ér, és puszit sem ad, míg én nem kezdeményezek... (=
-Most mit vársz? Vegyelek feleségül? Hiszen alig ismerlek! - jelentette ki ingerülten.
-Dehogy! Ugyan már...
-Most mi lenne a különbség, ha azt mondanám, hogy járunk...?! Nem értem...
(...)
-Volna mégegy kérdésem...
-Ki vele!
-Öhm... esély sincs rá, hogy esetleg... megszeress?
Itt jött el a történelmi fordulópont:
-Jaaaaa, hogy erről van szó! Én nem mondtam, hogy nem szeretlek! (...) És különben is, emlékezz vissza, hogy figyeltem rád!
-Na jó, tényleg figyeltél rám, de én azt hittem, hogy mindez csak mézesmadzag húzgálás, és azért történik, hogy az ágyadba csalj...
-Ha csak szexet akarnék, nem lenne körülötte ilyen... hogy is mondjam... csajozós cucc... Elmennék, leitatnék egy csajt, megdugnám és arra kérném, hogy hajnalban lehetőleg úgy húzzon el a szobából, hogy ne vegyem észre... Eddig bármit is tettem, az motivált, hogy neked is legyen jó, ne csak nekem...

Innentől kezdve vagyok többnyire lelki nyugalomban, és vagyok boldogabb. Ami még nem hagyja, hogy minden teljesen jó legyen, a bizonytalan jövő... Lehet, hogy február körül áthelyezik máshová... és lehet, hogy olyan messzire megy, ahová nem fogok tudni utánamenni... Ebben az esetben nem akarok a legrosszabbra készülni... De reménykedni sem... Mert összefacsarodok a hirtelen támadt szomorúságtól... Ezért sorban elraktározom a szép emlékeket, és igyekszem felvenni a Carpe diem! üzemmódot...
Igyekszem a lehető legkevesebbet gondolni erre... Hogy miért? Mert egyre közelebb érzem magam hozzá, és kb. két hete nincs olyan reggel, mikor ne ébrednék mellette. Mindig figyelem, hogy mit csinál, pedig semmi szokatlan nincs benne. Arcot mos, fésülködik, öltözik, iszik egy pohár vizet, pakolászik, számítógépezik, és így tovább, mint bármelyik másik ember. Valamiért én mégis úgy érzem, nem szabad kihagynom egyetlen mozzanatát sem. 
Egy-egy reggel olyan álmos vagyok, hogy már csak azt észlelem, hogy kabátban mellém ül az ágyon, megcsókol, felkapja a táskáját, elköszön, munkába indul, és már becsukódott mögötte az ajtó, és a kulcsa ide-oda leng a kilincs alatt... Ilyenkor mindig megharagszom magamra, hogy nem figyeltem a szokásos reggeli apróságait... 
Viszont mindig nagyon örülök, mikor kopog az ajtómon, vagy ha én rontok be egyből suli után a szobájába... vagy szobánkba? Nem is tudom... (= 
Egy-egy éjjel pedig akkor szoktam megharagudni magamra, ha már olyan későn megyek le hozzá, hogy már alszik, és nem beszélhetek vele... Nagyon szeretek vele lenni!
Nem akarnék hétvégente hazajönni, de muszáj, a szombati OKJ képzés miatt, ami itthon van, Gödöllőn. Ilyenkor iszonyatosan hiányzik... A legutóbbi pénteken is még láttam őt a helyi járaton, mielőtt jött a buszom. Sajnos nem vett észre. Azt hittem ott helyben összeomlok... Pedig mindig integetni szokott és mosolyogni, és evvel általában feldobja az egész napomat... :)
Mindig hoz nekem valamit. A legjobban eddig a tőle kapott virág tetszik, ami sosem hervad el...

Hónap elején kellemes meglepetéssel állított szembe az élet. Legalábbis eleinte kellemesnek indult. Szép csomagolás, kellemesnek látszó tartalom: nézegettem, bontogattam, és mikor sikerült belelátnom, úgy döntöttem, jobb, ha - egyelőre? - visszacsukom...

Valaki felfigyelt rám, valaki, akit végre nem az internet segítségével ismertem meg. Valaki, akire ilyen szempontból abszolút nem számítottam. Barátinak, majd udvarlás-szerűnek tűnt a sok együtt töltött idő, míg végül, igencsak hirtelen kimutatta a foga fehérjét, és azt is, hogy tulajdonképpen nem tudja mit akar...
Úgy kezdődött, mint bármelyik romantikus történetben. Egyszercsak megfogta a kezem. Én ettől úgy éreztem, mint akinek a nyakába öntöttek egy vödör jeget, persze pozitív értelemben. Lányos zavaromban alig ment a beszélgetés. Miután újra feloldódtam, ebből kerekedett némi kedves ölelgetés. Erre Ő hirtelen lefagyott, mint akire ráparancsoltak, hogy ne mozduljon, és kibontakozva karjaim közül, lefeküdt az ágyára. Leültem mellé, érdeklődve fgyeltem.
-Mit gondolsz, nem fog ez megártani a barátságunknak?
"Hogy micsodánknak?!" hebegtem volna elképedve, de nem tettem. Éreztem, hogy ez nem épp a legjobb indítása a kapcsolatunk elmélyülésének, már ha arról van szó egyáltalán... Háborgás helyett inkább ezt motyogtam:
-Hátööö... Nem tudom...
-Valahogy éreztem, hogy ezt fogod mondani. - mondta, majd közeledett, és közeledett, és közeledett... és megcsókolt... Utána szó szerint letámadott, én meg kétségbeesve hárítottam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy még nem fér az este keretei közé...
...és a lelkesedésem iránta egyre süllyedt le, szó szerint a béka feneke alá, hogy szépen fogalmazzak... A túlélés érdekében előtérbe engedtem az ösztönlényemet...
Később faggatni kezdtem, hogy mi lesz ezután... Természetesen az összes válasza padlóra tett lelkileg... Íme egy példa:
-Te csak legyél érdekes. (...) Majd lesz valami, én nem gondolkodom ennyire előre... - mondta nekem. Hát kösz... -.- Én meg úgy gondolom, hogy ha valaki komolyan akar valamit a másiktól, akkor azt ki is mutatja, az egész lénye kell neki, és nem csak hosszas kavarás után dönt úgy, hogy "Na jó, veled talán érdemes kezdenem valamit." És vajon meddig lennék érdekes? Míg az üres, törött szívem teljesen átadja a helyét az ösztönlénynek, és az összes ruhadarab lekerül rólam...? Sanszos... Azt hiszem, ha azt szeretném, hogy ennek a történetnek jó folytatása legyen, meg kell mondanom neki, hogy mostanában leginkább a barátságára tartok majd igényt, az alábbi két okból:

1) Rá kellett jönnöm, nem először életemben, hogy a kavarás a legnagyobb marhaság a világon, és nem jó abszolút semmire. Bár... egy dologra talán mégis jó: hogy rájöjjön az ember, hogy ez nem a neki megfelelő életforma, és tanuljon belőle. Általában az lesz a vége, hogy eltávolodnak egymástól azok, akik eddig jó barátok voltak, csak megvillant kettejük között egy szikra, és elindult náluk egy bizonyos kémiai reakció... Kapok valamit a másikból, de nem a lelkéből; egy adott pillanatban jól érzem magam, és mikor újra egyedül vagyok, ismét elönt az üresség, a nagy semmi...

2) Mostanában bezzeg ezt kapom halomra, és aki meg tényleg engem akart, és szeretett, azzal meg nem lehetek együtt... Igyekszem elterelni a figyelmemet és elfelejteni, de nem megy. Még nem...
Emiatt okoz lelki törést bennem egyelőre bárki más is. És persze hogy nem szeretnék egyedül lenni, kellene valaki, aki igazán megfog a teljes lényével, de még nem vagyok rá felkészülve... Bárki bármivel próbálkozik, fáj...
Várnom kell, csendben szemlélődnöm a világban... Meg kell gyógyulnom...